Nincs miért élni

Elfáradt a testem,
Kiszáradt a lelkem.
Kiszívta az élet,
Ez merő merénylet.

Nincs miért már élni,
Nincs mit már remélni.
Nincs mi erőt adna,
Sem ami elvonna.

Nincs már nekem semmi,
Nincs mi adna enni.
Nincs már semmi jó se,
De nincs semmi rossz se.

Nincs kedvem semmihez,
Már sem az élethez.
Vége van már érzem,
Bele hasadt szívem.

Az élet kegyetlen,
Vad és kíméletlen.
Meghalni van kedvem,
Nyugodjon a testem.

Budapest, 2010.08.13

A következő monológ jut most eszembe, ahogy gondolkozom azon, hogy vajon a kedves Barátnőm miért is szakított velem, hiszen nem tudja megmondani, hogy miért történt, hiszen szeretett, szerelmes volt belém, és most mégis, ilyen rövid idő alatt azt mondta, hogy ennyi elég. Vagy egy ügyes színjáték tanuja lehettem, vagy pedig egy bolond buta éretlen lány karjaiba keveredtem, és elhittem a szavait. Pedig Ő se tökéletes, megannyi hibával rendelkezik, persze sok jó tulajdonsága mellett. De miről is szól valójában a szerelem és a párkapcsolat? Nem arról, hogy valakit a hibáival és a jó tulajdonságaival együtt elfogadjunk? Hiszen kompromisszumokat kötünk az életben folyamatosan, nem erről szól a párkapcsolat is? A tiszta külső, fizikai vonzódás nem elég a szerelemhez, az még csak csupán szex lenne. Már pedig én a szexet valahogy nem bírom elképzelni bizalom, és szerelem nélkül. Most nevessenek ki páran, de ez nekem akkor se megy. Az olyan, olyan túl érzelemmentes. Két darab hús egymásra fekszik, összekapcsolódik és ösztönnel keresik azt, ami a másiknak és legfőképpen saját maguknak jó fizikailag. Viszont az érzelmeire ilyenkor teszünk magasról, nem azért csináljuk, hogy neki jó legyen, hanem azért csináljuk, hogy nekünk jó legyen. Szerelemből ez teljesen más.

De térjünk vissza az előző felvetésre, hogy mi is az, hogy szerelem, mitől lesz szerelem a szerelem. Ez egy nehéz kérdés, sokan nem tudják megfogalmazni. Én azért most megpróbálom. Nyers definicóval leírva szerintem a szerelem az, mikor valaki iránt olyan igaz barátságot érzek, mint a legjobb barátom iránt, hogy bármit megtennék érte, bármikor ugranék ha Ő kéri, még akkor is, ha az nekem bizonyosan nem is jó, de tudom, hogy Ő a barátom, és Ő is megtenné ugyan ezt értem. Ez ugye az igaz barátság definíciója, hogy lesz ebből szerelem? Hogy ha egy ilyen személy iránt még fizikai vonzódást is érzek, akkor bizonyára bele fogok szeretni. Hiszen Ő az igaz barátom, de ráadásul még szép is, és vonzódok hozzá, egyszerűen innentől kezdve nem tudunk elszakadni az illetőtől. Mindig rágondolunk, hogy mi van Vele, féltjük Őt, nem szeretnék elveszíteni. Ez a szerelem.

A Barátnőm nem látja így. Ő azt mondja, most is vonzódik hozzám, és barátként még tisztel és szeret is, viszont nem érzi azt a pluszt, nem érzi már a szerelmet. Én azt mondom, ez butaság, csak nem tudja megfogalmazni, hogy mit érez. Ez persze a nőknek soha nem is ment, elnézést kérek a hölgy olvasóktól. Úgy érzem, hogy Ő csak azért volt belém szerelmes, mert nem volt senkije egy jó ideje. Nem belém, hanem a szituációba volt szerelmes. Jött egy férfi, akit meghódíthatott, majd idővel rájött, hogy Ő nem is ezt akarta, Ő még szabadon akar élni, vagy mert nem érzett engem tökéletesnek. Pedig milyen felejthetetlen élményeket éltünk át együtt, amit Ő is érzett, Ő is látta, hogy én jó vagyok hozzá. Nem is értem. Pedig Ő aztán egy olyan nő, akit nagyon nehéz betörni. Ő egy kedves aranyos lány, akinek a mosolya olyan gyönyörű, ha éppen megvillantja, hogy rögtön meglágyul az ember szíve. De ugyanakkor önző is, önző, mert igyekezett mindig saját maga kedvében járni. A mosolyt se lehetett mindig látni, elég gyakran nyűgös volt, hisztis. Bár Ő maga azt állította, hogy nem szokott hisztizni (minden lány ezt állítja), valójában mikor nyűgös volt, akkor mindenbe bele tudott kötni. Ha megsértődött, tudta, hogy esetleg jogtalanul túlozza el, de azért eltúlozta mégis. Nekem ezek azonban nem számítottak, mint az sem, hogy tudtam, hogy nem Ő a tökéletes szépség. Hiszen a szépség relatív, minden egyén másban látja a szépséget. A szépség nem ott kezdődik, hogy valakinek milyen színű a haja, a szeme, az ajkainak a vonala milyen formát alakít, hogy a bőr milyen puha és selymes, hogy a keblek alakja milyen, hogy a csipő elég széles-e vagy sem, hogy a combok kellően hosszú kecsesek-e, mert ezek mind-mind egyéni meglátástól, és legfőképpen érzelmektől függnek. A barátnőm se volt az a megtestesült szépség, én ugyanakkor örültem, mikor végig simogathattam a haját, és közben a barna szemeibe nézhettem. Tucat más barna szemű lány van még a világon, de az Ő tekintete számomra a nyugalmat jelentette, ha belenéztem, akkor valahogy mindig megnyugodtam. Az ajkai, a mosolya, ahogy rám mosolygott mindig kellemes melegséggel töltötte el a szívemet, és a csókja édes volt, és nyílván azért mert szerelmes voltam, illetve vagyok belé, azért olyan édes, mert ilyen érzelmeket táplálok iránta. A bőre tapintása, az illata. Ezek mind azért olyanok, mert én szeretem Őt, nem azért selymes a bőrének a tapintása, mert hogy olyan tökéletes valakinek a bőre, hanem az érzelmi töltettől, az érzelmi fűtöttségtől. Szóval a szépség relatív, és nagyon sok függ itt is az érzelmektől. Lehet egy férfi izmos és széptestű, ha egyszerűen a nő undorodik hozzáérni, mert mondjuk az adott férfiról tudja, hogy egy féreg.

Szóval én minden hibája ellenére szerettem Őt, sőt, most is szeretem, de a bizalmam megrendült. Mint barát se feltétlenül tudok megbízni benne. Ha egyszer kijátszotta az érzelmeimet, akkor miért ne tudná megtenni mégegyszer, mint barát. Így ez a kérdés nagyon, nagyon nehéz. Holott tudom, hogy ha azt mondaná, hogy próbáljuk meg újra, akkor belemennék. Persze ezúttal jóval óvatosabban, félve, hogy megint ugyan olyan hamar vége lenne, mint az előző alkalommal. De vajon megérné? 

Rég írtam már ide. Kevés időm nem engedte, a barátnőm lefoglalt. De most hogy megrágott, és kiköpött, így gondoltam a lelki állapotomat tükröző versemet közzé teszem.

Csalódás

Fájdalmas sóhajjal ébredtem,
Csak bámulok bután és meredten.
Nincs nekem már kedvem semmihez,
Nem ragaszkodom már az élethez.

Bizalmamat elpazaroltam,
Egy illúzióba pocsékoltam.
Így hát tőrt kaptam a szívembe,
Mint lőtt vad fekszem most kiterítve.

Súlyos ár ez a bizalomért,
Szenvedést kaptam, ki tudja miért.
Volt-e vajon igaz pillanat?
Vagy minden bűbáj volt és varázslat?

Az illúziót csak képzeltem?
Vagy minden hamis volt, mit átéltem?
Vajon volt-e egy igaz perc is?
Vagy csak színes játék volt mindig is?

A kérdések csak özönlenek,
Válaszokra azonban nem lelek.
Ködös marad már ez örökre,
Én meg süllyedek egyre mélyebbre.

Rég írtam már bejegyzést, most éppen mérges vagyok, kicsit stresszes.

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából:

„A stressz eredetileg a szervezetnek az ingerekre adott nem specifikus válaszát jelölő orvosi szakkifejezés volt. Mai értelmében azonban jelentése nagyjából „folyamatos feszültség” vagy „tartós idegesség”, mely rendszerint egy vagy több állandó negatív ingerre adott tartós válaszreakció a szervezet részéről. A tartósan fennálló stressz akár komoly egészségkárosodást eredményezhet, mivel gyengíti a szervezet ellenállóképességét.”

Szerencsére jut idő kikapcsolódásra, nem ezzel van a baj, mert nem fogok 8 óráknál többet dolgozni, de a munka maga eléggé idegőrlő mostanság. Már jó ideje csak ezen a feladaton dolgozom, és még megsaccolni se tudom a végét. Közben látom, hogy a tervezők mennyit dolgoznak, és milyen sok fejleszteni való akad majd a rendszerben. Szóval, ha végzek ezzel a feladattal, akkor jöhet a következő adag trágya. Pedig lett volna lehetőségem a váltásra, és nem akármilyen projektre, de én balga inkább maradtam. Azért a Microsoft –os banki rendszer projekt biztos jól mutatott volna az önéletrajzomban. Még is inkább maradtam itt, mert a szabadságok már itt legalább le vannak tervezve, a másik projekten meg július végéig biztos le lettem volna kötve. Na mindegy, így jártam…

Egyébként maga a stressz tényleg korunk egyik népbetegsége. Szerintem jó pár ember elmondhatja magáról még rajtam kívül, hogy stresszes életet él. Munka, tömegközlekedés, dugók, vizsgaidőszak az egyetemistáknál. Kevés alvás, legalábbis részemről biztos, átlagban 5-6 órákat alszom, ami szerintem nem elegendő. A stresszben ráadásul az a szép, hogy egy olyan betegség, ami több mentális betegség előzménye lehet, ilyen például a depresszió, neurózis, alkoholizmus. Bár az én esetemben szerintem a magas vérnyomást köszönhetem ennek, ami nem mentális. Azonban alapjába véve szerencsés vagyok, hogy csak ilyenkor idegeskedek munka közben, amint lejár a munkaidőm, utána megyek kikapcsolódni. De most éppen szét tudnék verni valamit, ezért inkább ebbe a blog bejegyzésbe vezetem le a feszültségemet.

Azért másoknak legyen szép napja!

velvet.hu/blogok/gumicukor/2010/04/12/jakso_laszlot_ezuttal_egy_esztergomi_no_koptatta_le/

Nem a hír lesz a lényeg, hanem, egy kedves vers, amit az egyik kommentelő írt a hírhez:

Ott állt a lyány az út jobb oldalán,
a melltartója fent a homlokán
hogy miért is állt ott, máig nem tudom.
Eldöntöttem : gyorsan megdugom.
Elviszem hát a folyópartra őt,
Felkészítvén a gyors tüzelőt.
Menet közben szakadt rám a bánat.
Megin' hiába téééééptem a számat.
Így jároook mindig.
Én ezt jó tudom.
A folyó feléééé félúton.
Elvittem végül étterembe őt.
Csak hogy mentsem a még menthetőt.
Ezt is elkúrtam, most már jól tudom.
A hazafelé félúton.....
Mindent elkúrok, nektek mondhatom.
Barcika feléééééé félúton.
Hogy büdös lennék?
Azt én nem tudom.
Barcikaaa felé, félúton

A verset Hárslevelű kommentelő írta.

2010. április 8., csütörtök 20:01 | Frissítve: 14 órája

Egy taxisofőr elrabolt egy ismerős 12 éves lányt, akit otthonában megerőszakolt, majd fojtogatott. Mivel azt hitte eszméletlen áldozatáról, hogy nem él, elásta őt. A lány azonban később magához tért, kiásta magát, és családja jelentette az esetet a rendőrségnek. A helyi hatóságok szerint egyre több fiatal nő tűnik el, és sok esetben taxisofőrök rabolják el őket.

velvet.hu/sztori/2010/04/08/kiasta_magat_sirjabol_egy_megeroszakolasa_utan_eltemetett_jamaicai_lany/

Ma erre a hírre, és a hozzájuk tartozó kommentekre reagálnék. Avagy legyen ez a Nagy az Isten állatkertje, és nincsen rajta kerítés második kiadása.

Hihetetlen dolgok ezek, amik a mai világunkban történnek. Persze, ilyenek régen is megtörténtek, régen is volt gyilkosság, erőszak, rablás, útonállás, zsebmetszés, és amíg ember él ezen a bolygón, addig sajnos ilyenek mindig lesznek is. De vajon mi zajlott le a taxis életében, hogy idáig jutott, hogy ilyen tettet hajtson végre? Miért lett ilyen aberrált? Vajon milyen gyermekkori feszültség, neveltetés kellett ehhez, hogy ilyen torzulás jöjjön létre a személyiségében? Vajon mikor végrehajtotta a tettét, akkor volt-e lelkiismeret furdalása? Fel tudta-e mérni a tette következményeinek a súlyát? Jogos kérdések ezek, és azt hiszem elég nehéz válaszolni rájuk. Mindenképpen közre játszik a mai társadalmunk, hogy ilyen torzulások létrejöhetnek egy emberben.

A legfőbb probléma szerintem még mindig az oktatás hiányában van, hogy az ilyen embernek senki nem tanítja meg a társadalmi normákat. A szülő nem foglalkozik a gyerekével, mert a megélhetésért küzd. A régi világban legalább ilyenkor a gyerek kint volt a szülővel a földeken, és ott segített, még is tanult valamit. Ma a gyerekek valahogy felnőnek, éppen ahogy esik, úgy puffan alapon, mert neveltetést nem kap. Se szülőtől, se tanártól, se mástól. Mástól. Régen még volt ilyen. Manapság, amikor ekkora a népesség, az emberek nem akarnak megismerkedni mindenkivel, nem fog beleszólni más család életébe, így az ilyen gyerek nem fog sehonnan se nevelést kapni. Felnő, és a saját maga által kialakított értékrendszer szerint fog élni.

Gondolom ezt más is megfigyelte. Ha látunk egy suhancot, mondjuk a buszon, és elkezd firkálni. Hány ember megy oda szólni neki, hogy „hékás, talán ezt nem kellene. Otthon is így firkálsz a falra?” Manapság inkább csendbe maradunk, és ülünk tovább a helyünkön, mert félünk konfrontálódni. A végén még előveszi a kését, és leszúr minket, mert hát hallani ilyenekről, most mikor megvernek buszvezetőket, ellenőröket, én inkább csendben maradok és túlélek. Gondolom, még sokan mások is így vélik ezt rajtam kívül. Köpött már le részeg gyerek a buszon. Persze aljas sunyi módon, a hátam mögül fentről csurgatott egy kis nyálat a kabátomra a tök. Én észre se vettem, csak később, mikor feljebb jöttem a lépcsőről, akkor láttam, hogy nyálas lett a vállam. Mondjuk, ha szemből csinálja, még akkor se tudtam volna mit csinálni. Az egész társaság nyolc főből állt, én egyedül voltam. Vajon a buszon hányan álltak volna mellém, ha szóvá teszem a dolgot? Szerintem a nullához konvergál ez a szám.

De térjünk vissza az eredeti problémához. Én nem vagyok se szociológus, se pszichológus, egy egyszerű informatikus vagyok, szóval lehet, hogy nem értek olyan profin ehhez a dologhoz, de a problémát én tényleg a gyereknevelésben találom, ami egyébként ráadásul önmagát gerjeszti. Mi által a gyerekeket nem nevelik manapság a felnőttek, így egymástól fogják eltanulni ezeket a dolgokat. Ráadásul nyílván ezek a gyermekek, akik ily módon nőttek fel, ugyan ezeket a hibákat el fogják követni az ő gyerekeikkel is. Szóval fényes egy jövőképet láthatunk magunk előtt, ez szép. Ahogy egy kedves rokonom mondta, most már szükségszerűen tényleg jönnie kell egy harmadik világháborúnak. Nem vagyok oda én se ettől a verziótól, de ha belegondolunk, hogy mennyire nagy a népesség, ráadásul itt volt egy gazdasági világválság is, úgy érzem én is, hogy szükségszerűen hamarosan jön egy világháború is. Csak úgy, mint a múltban, a történelmük során ezek a problémák mindig magukkal vonzották ezt a lehetőséget. Remélem nem így lesz, és csak én vagyok ilyen borúlátó.

Nézzük egyébként a magyar értelmiséget is. Jó sok példát láthatunk már csak az indexes hozzászólásokból is. Ehhez a hírhez jó pár hozzászólás érkezett, ebből fogok szemezgetni.

„Afrikában ez tök "normális", és a szülők sem nagyon tesznek semmit, mert történetesen az apa meg a nagybácsi is megteszi más család gyerekeivel. Undorító fajta! Tudom hogy fehér ember is csinál ilyet, de lényegesen nagyobb számban teszik ezt az aljasságot a négerek.
Nem vagyok rasszista, de dögölne meg mind!”

Nem rasszista, de azért dögöljön meg az összes néger. Jól van, értem én, hogy gőzgép, de mi hajtsa?

„Szív fájdalom nélkül belelőnék egy egész tárat az ilyen férgekbe!
De elötte én is jól megkínoznám, és nyugodt lelkiismerettel kelnék másnap!”

Azért megnézném, hogy a kínzás során mikor hányná el magát a delikvensünk.

„Voodoo, Jamaica, négerek... Ebből semmi jó nem sülhet ki... Azt a szerencsétlen lányt is egy fekete srác öntötte szembe kénsavval, hogy rohadjon meg az is...
Nem kultúrnép, na.”

Itt is egy újabb rasszista hozzászólás.

X hozzászólása:

„Kedves Y "úr"!
Keresztény erkölcs? Mostanában elég sok papról kiderült, hogy elmehetne akár taxisofőrnek is...”

Válasz Y „úrtól”:

„@X

Ez csak Isten egy próbája, hogy meginog e a hited benne! Akik igazán hisznek az Úrban, azok az ilyen próbatételeken átmennek.
Arról, hogy egyesek visszaélnek a rájuk bízott hatalmukkal, arról nem Isten tehet!”

Ez persze egy komoly hitvita után.

„Lenyeletni vele 20 méter spárgát. úgy hogy az egyik vége lóg ki a szájából, majd ha kiszarta a másik végét akkor összekötözni és fellógatni valahová.
Ez egy középkori kínzás is volt, asszem vmi. katolikus érsek találta ki vhol”

Ennek is van hozzá gyomra? Milyen sok kínzómester él a Földön.

„Vajon mikor már a taxis halottnak hitte, utána is közösült a lánnyal? Még mielőtt eltemette. Mert általában így szokták.”

Kis kíváncsi, de vajon miért?

"Milyen perverz már, hogy élve elásta, amikor meg is ehette volna!"

Ez egy vicces hozzászólás, biztos a két oroszra gondol, akik megsütötték a krumpli mellé az egyik lányt, ami megint csak egy érdekes dolog, ebben a "furcsa" világban.

„azok után, hogy Ugandában megcsonkítanak gyerekeket, mert a pénisze gazdagsághoz segíti az örzőjét, én már semmin nem csodálkozom. Az felnőtt ember a legveszélyesebb és legbutább állat.”

Ez viszont igaz, egyetértek. A felnőtt ember a legveszélyesebb állat, azzal azonban nem, hogy a legbutább, csak sajnos tényleg vannak ilyen aberrációk a fajunkban, és ezért vagyunk egy veszélyes állatfajta.

Már nagyon régen voltam utoljára színházban, de ebben az évben volt alkalmam két musicalt is megnézni idáig. Az egyik a János Vitéz a Nemzeti Színházban, a másik pedig a József és a színes szélesvásznú álomkabát volt, melyet a Madáchban játszottak. Nem mondom, hogy nem élveztem a darabokat, de ez a modernizáció, amit manapság belevisznek a musicalekbe, az nekem egyáltalán nem tetszik.

A János Vitéz Alföldi Róbert rendezése. A musical három felvonásból állt, az első még nagyon is tetszett az ízlésemnek, jó volt a díszlet, az öltözékek, és még a színeszek is jól játszottak. A szöveget, melyet kaptak, azzal sem volt semmi gond. Azonban a második felvonásban már túl csicsás, túl modern volt a díszlet, kezdett szabadosabb lenni a szöveg is. Azonban még is inkább a harmadik felvonásra koncentrálnék, arról fogok többet írni, mert az csapta ki nálam a biztosítékot.

A darab ugye a János Vitéz, a harmadik felvonás azonban egy metróaluljáróban játszódott. Ez az aluljáró volt a tündérország, melyben a tündérek prostituáltak voltak, és maga Juliska is egy prosti lett a darabban. Kukorica János pedig egy bőrkabátban bájolgó suhanc lett. Nyílván ilyen környezetben már tényleg még szabadosabb lett a szöveg is, aztán nem is beszélve arról a hangzavarról, amit akkor kaptunk, mikor bizonyos időközönként elment egy metró. Egy musicalt azért nézek meg, hogy szürke hétköznapjaimból valahova máshova kerüljek, erre kaptam ebben a felvonásban egy metróaluljárót, prostikkal, szabados szöveggel. Én nap mint nap metróval járok dolgozni, és nap mint nap találkozok ilyen emberekkel a BKV járművein (na jó, prostikkal nem, de szabados szöveggel igen). Az hiányzott a legkevésbé, hogy egy musical során is ezzel találkozzak. Alföldi Robinak hála ez mégis sikerült. Igaz, hogy maga az élmény, hogy színház, meg hogy musical, el tudta feledtetni velem ezeket a gondokat, de így még sem tetszett annyira az egész, mint vártam.

No sebaj, gondoltam, hogy úgyis van két jegyem a József és a színes szélesvásznú álomkabátra a Madách színházba, amit a korábbi bejegyzésben említett lánnyal néztem volna meg, így reménykedhettem benne, hogy látok egy sokkal jobb darabot, mert ezt nem az Alföldi Róbert rendezi. Buta voltam, mert a címből sejthettem volna, hogy egy modernizált történetet fogunk látni Józsefről, "Egyiptom hercegéről". Ráadásul az előadás meglehetősen rövid volt. Maga a történet másfél óra alatt le is lett tudva, a végén már csak visszatapsolhattuk a színészgárdát, hogy néhány jelenetet játszanak újra. Az előadás hétkor kezdődött, tíz órakor már vége is volt az egésznek, a szünettel együtt (két felvonás).

A díszlettel azonban itt nem volt bajom, nagyon szép volt minden. Az öltözék is jó volt, egész végig, arra sincs panasz, és a megoldások, amiket használtak a színpadon, azzal se volt baj. Azzal már viszont volt, hogy a fáraó úgy jelent meg a musicalben, mint Elvis Presley. Ez egy kicsit kemény volt a gyomromnak. A közönségnek azonban úgy látszik ez tetszett egyébként. Nekem viszont nem tetszett az a poén se, amit akkor sütöttek el, mikor Elvis, vagyis a fáraó, elmesélte álmait Józsefnek, hogy megfejthesse őket. Ez volt az egyetlen olyan jelenet, ami nem zenés volt a darabban. Az álom elmesélése után ugyanis Elvis oda áll József elé, és megkérdezi, ilyen laza mozdulattal egybe kötve:

Elvis: "Na, ezt fejtsd meg nekem, Öcsi sajt!".

József: "Elnézést, megismételnéd még egyszer!"

Fáraó félreérti, és az előző laza mozdulatot megismételve: "Ja, jó, oké: Na, ezt fejtsd meg nekem, Öcsi sajt!". Ezen mindenki nevetett, én azért inkább fanyarul mosolyogtam.

József: "Nem, nem ezt, hanem az álmot!"

Elvis: "Jaaaa, vagy úúúúgy, oké, hát akkor még egyszer." És jött a "Királyt" idéző nótával az álom még egyszer.

Szóval ez az egész modernizáció József történetébe nekem kicsit sok volt, úgy, ahogy a János Vitézt se úgy képzeltem el, mint egy féleszű suhancot egy metróaluljáróban, aki egy prostituáltat próbál megszerezni magának. Hát ez van, így jártam. Majd meg kell néznem az Operett Színházban is valami darabot, hátha ott még a régi klasszikus módon adják elő a musicaleket. Bízom benne, hogy ott még számítanak ezek a régi értékek.

Ma hihetetlen jó kedvem van. Meg úgy általában ezen a héten. Igazából nem tudom miért, csak úgy. Hiszen olyan különleges dolog nem történt, sőt, kaptam rossz hírt és jó hírt is. A rossz hírt inkább nem részletezném, a jó hír az, hogy mától hivatalosan is Microsoft Certified Professional Developer lettem. Az élet apró örömei. Apróságok, amik miatt valahogy jó a kedvem. Süt a nap, éled a természet. Az emberek többsége mondjuk továbbra sem mosolyog, mindenki búvalbélelt fejjel megy reggel dolgozni, de hát ez most nem érdekel. Az is lehet, hogy azért van jó kedvem, mert ma április elseje van? A bolondok ma boldogok lehetnek, tehát én is boldog vagyok. :-)

Mára filozófiai gondolatok helyett egy vicc:

A férj vásárol egy robotot, ami tökéletesen tudja detektálni a hazugságot. Alig várja, hogy haza jöjjön a gyerek és kipróbálhassa rajta. Megjön a fia, és rögtön kérdőre is vonja:

- Hol voltál?
- Benn maradtunk a könyvtárban tanulni.

A robot erre odamegy a gyerekhez, és akkora pofont ad neki, hogy leesik a székről.

- Na, fiam, ez egy hazugságdetektor robot, úgyhogy ne hazudj többet. Hol voltál?
- Elmentünk Pistikéhez filmet nézni.
- Mit néztetek?
- Az Egri csillagokat.

A robot megint odamegy a gyerekhez, és ad neki egy pofont.

- Szóval, mit néztetek?
- Egy szexfilmet, amit Pisti az internetről letöltött.
- Látod fiam, én a te korodban soha nem hazudtam az apámnak.

Erre a robot odamegy az apához, és neki is lekever egy pofont.

- Na, látod. A te fiad.

Szólal meg a feleség is. A robot odamegy az anyához, akkora pofont ad neki, hogy leesik a székről.

És mégis legyen mára egy vicces, de elgondolkodtató idézet is:

Bronislaw Malinowskinak, a neves antropológusnak nagy nehézséget okoztott meggyőzni a dél-tengeri ún. "vadakat" az 1914-ben egymással háborúzó fejlett országok "civilizáltságáról":

"Egyszer beszéltem egy öreg emberevővel, aki az Európában dúló Nagy Háborúról (I. Világháború) hallva azon törte a fejét, hogy az európaiak vajon miként esznek meg ilyen irdatlan mennyiségű emberhúst. Amikor elmondtam neki, hogy az európaiak nem eszik meg a leölt ellenfeleik húsát, akkor döbbent iszonnyal nézett rám, és azt kérdezte, miféle barbárok vagyunk mi, akik valós célok nélkül öldöklünk."

Sikerült megértetnem a hölgyeménnyel, hogy ha én önzetlenül segítek neki, akkor önzetlenül segítek neki. „Nem fogok benyújtani semmilyen számlát” azért, mert kedves vagyok vele, mert segítek neki dolgokban. Azért számomra ez egy kicsit nevetséges. Lehet, hogy pont azért tart ott ez a világ, mert ilyenek az emberek? Még el se tudják hinni azt, hogy vannak olyanok is, akik önzetlenül segítenek másoknak? Hihetetlen. Úgy látszik manapság teljesen természetes, hogy az emberek hátba döfik egymást, kihasználják a másikat, és csak érdekkapcsolatok léteznek. Véletlen se segíthetek valakinek önzetlenül, mert akkor egy nagy marha leszek ebben a világban.

Most emiatt elgondolkoztam magukon a párkapcsolatokon is. Érdekkapcsolatok. Akkor a párkapcsolatok is érdekkapcsolatok? Ha az önzés ennyire divat manapság, akkor vajon ez hogyan működhet egy párkapcsolatban? Konklúzió: mivel én kedves vagyok valakivel, és megteszek neki dolgokat, az jön le, hogy én várok cserébe valamit. Ha egy nővel teszem ezt, akkor már biztos meg akarom… ő, tudjuk mit. Persze-persze, oké, hogy ha kedves vagyok egy nővel, akkor az azt jelenti, hogy szeretem, kedvelem. Különben nem feltétlen lennék kedves, sőt, nem keresném a társaságát. Viszont úgy érzem, hogy gondolkodó emberi lény vagyok, és ha a másik nem tud többet nyújtani, akkor azt elfogadom, de attól még én maradhatok továbbra is kedves.

Persze lehet úgyis csinálni, mint a Repülő Tőrök Klánja című filmben (House of the flying daggers). A film végére egy szerelmi háromszög bontakozik ki, nem is akármilyen csavarokkal. A háromszögbe egy nő és két férfi kerül bele. Az egyik férfi és a nő között 3 éve tart a „szerelem”. De távol vannak egymástól, mert a férfi beépült a katonaságba, kémkedni a klánnak. A másik férfi egy katona, akibe a lány 3 nap alatt szerelmes lesz. Alapjába véve ők ellenségek, hiszen a férfi egy katona, a lány meg a klán egyik embere. A lényeg az, hogy mégis szerelmesek lesznek egymásba. Ezt a másik férfi nem tűrhette, mondván, hogy 3 évet pazarolt el az életéből egy nőre, és ha az övé nem lehet, akkor másé se lehet, ezért megölte a nőt. Hát, kérem szépen, lehet ezt így is csinálni, csak nem tudom, hogy melyik civilizáltabb megoldás. Most mindenki gondolkodjon el azon, hogy vajon ő önzetlenül szereti-e a párját! Én szerintem szeretni, csak önzetlenül érdemes, feltétel nélkül.

Úgy döntöttem, hogy most az én személyemhez egy sokkal közelebbi dologról fogok írni. Tulajdonképpen egy nő és egy férfi közötti barátságról, ami elég érdekesen alakult, és talán be is fejeződött. Remélem nem így van.

Még mikor a szeretett iwiw-ünkön is elindult ez az alkalmazás láz, amit a facebook-ról vett át a rendszer, úgy döntöttem, hogy én is ki próbálok egy alkalmazást. Ez az alkalmazás a Csajok és Pasik volt, amit egyébként ugyan csak egy facebook-os alkalmazás alapján másoltak le, az „Are you interested?” alapján. Az alkalmazás lényege az, hogy a rendszerbe regisztrált felhasználók között barangolhatunk, és megmondhatjuk, hogy tetszik-e nekünk az illető vagy sem, ha akarjuk, a nevünket is adhatjuk hozzá, hogy a másik fél lássa, hogy kinek is tetszett valójában. A lényeg az, hogy kíváncsiságból én is elkezdtem nyomkodni a gombokat, és barangoltam a „virtuális” nők között. Így történhetett meg az is, hogy a történetem női szereplőjével megismerkedhettem, az iwiw-en keresztül. Egy csinos nőről van szó, aki mellesleg nálam 6 évvel idősebb, több mint 100km választott el minket egymástól, hiszen én budapesti lakos vagyok, ő meg vidéken élt. Sebaj, gondoltam, mivel csinos és szexi nőnek tartottam, ezért az igenre klikkeltem, legalább ismerkedek, ha ő is visszajelöl. Ez igazából meg is történt, először elkezdtünk iwiw-en üzenetet küldözgetni egymásnak, szép lassan kiderült, hogy van pár közös vonásunk, amit ugyan úgy kedvelünk az életben, tehát kellemesen levelezgettünk. Mivel az üzenetváltások lassúak voltak, beszélgetni, levelezgetni meg szerettünk egymással, ezért a beszélgetés áttelepült msn-re, és ott folytattuk tovább ezt az ismerkedést. Igazából én már akkor többet éreztem iránta, mint barátság, de a korkülönbség, a távolság visszatartó erő volt, hogy komolyan gondoljak bármit is. Még is csak 6 évvel idősebb nálam, és messze él tőlem, hogy a fenébe működhetne ez, gondoltam. Így tehát maradtak a beszélgetések msn-en, persze mindig volt róla szó, hogy majd egyszer találkozunk személyesen, és élőben is beszélgetünk, de ezt én azért annyira nem akartam erőltetni. Azt, hogy ő mit gondolt akkor, arról fogalmam sincs, lehet, hogy ő se gondolt soha többet ennél, mint barátság, hasonló okok miatt, vagy másért, de ma már biztos, hogy csak barátként tekint rám. De ne szaladjak ennyire előre, haladjunk szépen sorban.

Tehát maradtak az msn-es beszélgetések úgy, hogy idáig csak képeket láttunk a másikról, személyes találkozás még nem volt. Ez az egész ismerkedés, egyébként 2009 nyár végén és ősszel zajlott. Közben persze én más lányokkal is találkoztam, akik itt voltak hozzám közel, Budapesten, de egyik se volt számomra túl megnyerő (vagy éppen fordítva), így nem is lett egyikből se semmi. Szóval azok a randik kudarcot vallottak. Közben ez a nőbarátom viszont kiköltözött Ausztriába szerencsét próbálni, a távolság még nagyobb lett. A kiköltözés előtt, és a kint létének első hetében is segítettem neki pár dologban, így távolról, mert ő nem nagyon értett a számítógépekhez, szóval így távsegítséggel megoldottam neki pár problémát, hogy az élete könnyebben teljen kint Ausztriában is, és tudja tartani a kapcsolatot az itthoniakkal. Illetve felajánlottam neki olyan segítséget is, hogy megveszek neki pár dolgot a géphez, és két ünnep között találkozunk végre valahára először, és oda adom neki azokat. Tehát készülőben volt az első találkozás, 2009 telén. Akkoriban azonban még mindig úgy gondoltam, hogy hiába tetszik nekem ez a nő, hiába van a barátság mellett más érzés is rejtve, ezért a találkozáskor nem is udvaroltam neki, csak, mint barátok találkoztunk, sétáltunk, beszélgettünk, oda adtam neki a megvett eszközöket, egy szép napot együtt töltöttünk, de ennyi, se több, se kevesebb, ő hazament. Mind ezt azért, mert akkor volt egy másik lány, akit ismertem, és szívesen találkoztam volna vele, ez a találkozás meg is volt beszélve. Ez a lány korban hozzám illő volt, budapesti, a külső tulajdonságai is közelebb álltak az ideálomhoz, mint sem a nálam idősebb női barátomnál. Azonban ez a találkozás a lánnyal folyamatosan elkezdett csúszni, mert most így nem jó, azért nem jó, stb.. Így hát meguntam a várakozást, többet nem is kerestem ezt a lányt.

Közben, a beszélgetések továbbra is megmaradtak viszont ezzel a barátommal. Sőt, mivel már volt web-kamerája is, így tudtunk azon keresztül is beszélgetni. Ekkor kezdtem el gondolkozni azon, hogy miért is tartom magamban vissza azt az érzést, hogy ezzel a nővel többet is el tudok képzelni, mint barátság. Igaz, hogy a távolság nagy, igaz, hogy van közöttünk 6 év különbség, de úgy gondoltam, hogy ha tényleg ennyire összeillünk, mint ahogy a beszélgetéseink során kiderült, akkor miért ne lehetne megpróbálni. Azonban itt kezdődött a bökkenő. Hogyan is udvaroljon egy srác egy lánynak úgy, hogy több száz kilométer a távolság? Hát nyílván olyan dolgokkal, hogy megpróbálom elhívni színházba, hiszen ő is szereti a színházat. Persze találni egy megfelelő időpontot nehéz, de hát próbáljuk meg. Továbbá, mikor hazajön külföldről, akkor elmenni hozzá vidékre, és találkozni. Ezek meg is lettek beszélve. Láttam már az életemben működő távkapcsolatot, szóval ez miért ne működhetett volna.

Azonban, az első találkozásnál, ahol már komolyabbak voltak a szándékaim, sikerült határozatlannak lennem. Ugyanis kiderült, hogy a barátom még mindig szerelmes az ex-pasijába, akivel majdnem egy évtizedet volt együtt. Ez a tény beárnyékolta ezt a találkozást, nem akartam tolakodó lenni, sejtettem, hogy nem fog sokáig tartani az ex-szel ez a dolog, azok alapján, amit mesélt. Sajnos azonban elkövettem egy nagy hibát: Türelmetlen lettem, így érzéseimet a találkozó után még is kifejtettem neki. Ez hiba volt, meg is kaptam rögtön, hogy barátságnál ne várjak ettől a kapcsolattól soha többet. Ezt én részben meg is értettem, de attól függetlenül nem adtam fel, gondoltam, hátha majd további találkozásokkal ki tudok hozni az egészből valamit. Tovább udvaroltam, bókoltam neki, és szüntelen próbáltam mutatni, hogy szeretnék többet, de a levegőben még mindig ott volt, hogy ő csak barátom akar maradni. A probléma viszont ebben rejtőzött részemről, hogy olyan határozatlan, és szerencsétlen voltam a második találkozás alkalmával is, hogy minden értelmes nő azt látta volna, hogy nézd már ezt a szerencsétlen, hülye kistacskót… Egyszerűen leblokkoltam, hogy mit is cselekedjek, hiszen ő megmondta, hogy csak barát. Én meg itt vagyok, és találkozunk személyesen, és nem szeretnék csak barát maradni. Ez az egész szituáció lesokkolt, így értelmes cselekedeteim ritkán voltak. Ez a második találkozás pont egy héttel ezelőtt, vasárnap volt.

Ugyanis a múlt heti vasárnapi találkozó során úgy mentem le, hogy na, most határozott leszek, és megmutatom neki, hogy milyen jól fogjuk érezni magunkat együtt, és lesz, ami lesz, akkor is udvarolni fogok. Hát rögtön az első 5 percben sikerült olyan „pofont” kapnom tőle, amit nem is értek, úgy látszik 3 rózsaszál, meg szerelmes érzések manapság már ilyet váltanak ki a nőkből. Az egész nap alatt, távolságtartó volt, lekezelő. Úgy éreztem magamat, mint akit tökön rúgtak. Voltak azért jó pillanatok is a nap folyamán, de ő hideg volt, mint egy jégszobor. A vicc az egészben az, hogy én tényleg csak egyszerűen udvarolni akartam volna neki. Eszem ágában se volt kikezdeni vele, vagy huszonhatszor megpróbálni, hogy lesmároljam. Nem, én csak jól akartam érezni magamat. Vele. Úgy, hogy bókolok neki, együtt vagyunk, és élvezzük a napot. Hát ez nagyon nem sikerült. A végén mikor ezekről a dolgokról beszélgettünk, akkor meg megkaptam tőle, hogy mi két külön világ vagyunk, ennek nem lenne semmi értelme, hogy ne gondoljak többet barátságnál erről az egészről. Két külön világ, ekkor mosolyogtam belül nagyot. Én meg értem, hogy ő nem akar tőlem többet barátságnál, és hogy nem tudja megmondani, hogy miért, ez részben oké, hiszen azért a szerelem jóval bonyolultabb dolog, de azt, hogy két külön világ vagyunk? Akkor miért vagyunk barátok? Szerintem két ember akkor lesz barát, hogy ha azonos az érdeklődésük, ha nem két külön világ. Úgy érzem, hogy én nem kezdtem ki vele sose, arról meg nem tehetek, hogy mit érzek iránta. Hogy ő nem tudja, hogy miért nem akar többet velem a barátságnál, az egy dolog. Kicsit ez zavar, de hát ez van. Persze, akkor ezt máshogy láttam, sértődött, és csalódott voltam amiatt, hogy nem tudja az okát megmondani, hogy olyan volt egész nap, mint egy jégszobor.

Így végződött tehát a vasárnapi „randi”. Frusztrált, csalódott, és sértődött voltam. Akkor elhatároztam, hogy nem tartom tovább így ezt a kapcsolatot, akkor maradok csak barát. Nem bókolok többet, nem leszek többet olyan kedves, nem keresem mindig. Ez szerdáig működött. Aztán szerdán rájöttem, hogy ez nem így működik. Sajnos én még mindig szeretem, és hiányoznak a beszélgetések. Tudom, hogy ő nem akar többet barátságnál, de nem tudok távolságtartó lenni a beszélgetések során. Nem tudok távolságtartó lenni, mert ezzel a változással igazából megsérteném őt, és saját világszemléletemet is. Ráadásul ez a barátság is a kedvesség alapjaira épült, egész végig jelen volt. Az már más kérdés, hogy azóta ő is távolságtartó, ami nagyon zavar. Mert pontosan azt öli ki az egészből, ami miatt végül is ő a barátom lett, mint ahogy előbb is írtam. A kedvessége, a mosolya, humora, az, hogy tényleg nagyon kedves volt velem, és keresett engem, hogy mi újság, mi van veled. Ez most nincs, és ez zavar. Ha ez nincs, akkor szerintem már nincs barátság se. Mikor a találkozás után beszélgettünk msn-en, akkor úgy éreztem, mint ha egy idegen nővel beszélgetnék, és nem vele. Szóvá is tettem a dolgot, de szerinte ez az én érdekemben van… Ha kedves velem, akkor én félreértem. Nem, én nem értem félre. Értem, hogy ő csak barátságot akar, én meg nem. Ezt én megpróbáltam megváltoztatni, ami nem sikerült. Azonban, ha továbbra is ilyen távolságtartó marad velem szemben, akkor úgy tűnik, hogy a barátságnak is vége szakad, mert így nem vele beszélgetek, hanem egy ismeretlen valakivel.

Pedig azt biztosan állíthatom, hogy nem ő az egyetlen nő a világon. Biztosan találok majd más nőt az életemben, akibe szerelmes tudok lenni újra. Sose mondtam neki, hogy ő jelenti számomra a világot. Sőt, mikor először kimondta, hogy csak barátság, és semmi több, akkor utána azért én nem zárkóztam el attól, hogy más nővel ne lehessen semmi. Egyelőre azonban nem volt más lány a horizonton. Ironikus, de egészen a vasárnapi randi előtti péntekig volt ez így, ugyanis aznap találkoztam egy régi ismerősömmel, aki nekem mindig is tetszett. Meg is beszéltem vele, hogy találkozzunk majd valamikor. Hogy lesz-e abból valami azt még nem tudom, de biztosan nem zárkózom el tőle.

Nagy az Isten állatkertje és nincsen rajta kerítés. Ez a mondás gyakran eszembe jut, főleg most, hogy ezen a héten többet voltam emberek között, mint amennyit kellett volna. Igaz, hogy teljesen másról akartam írni a következő bejegyzésemben, de valahogy ma reggel, három fiatal beszélgetése megihletett, hogy inkább a rothadó társadalmunkról siránkozzak. Ma reggel ugyanis a munkába menet, ahogy utaztam a 7E jelzésű autóbuszon, a Kosztolányi Dezső térnél felszállt 3 fiatal. Egy lány, két srác kíséretében, olyan 16-18 év körüliek lehettek. Természetesen ment a lány elbűvölése végett a nagy sztorizás, történetmesélés, hogy minél jobban le tudják nyűgözni a lányt. Hogy ez sikerült-e nekik azt nem tudom, de hogy engem lenyűgöztek a sok hülyeséggel az biztos.

Mikor felszálltak a buszra, éppen a füvezős, részegedős történetét mesélte az egyik srác, az, amelyik inkább tűnt a „férfi falkák” vezérének, az alfa-hímnek. Éppen azt ecsetelte, hogy az egyik alkalommal már annyira be voltak rúgva és szívva, hogy mikor odaültek az asztalhoz, hogy tekerjenek egy újabb spanglit, akkor már nem látták, találták a „cuccot” sehol sem. De erre jöttek a kis manócskák, akik hoztak nekik egyet-egyet, és már ott is volt a kezükben az újabb szál cannabis cigi, amit szívhattak el azon nyomban. Na, mondom magamban, ez kész, ennyit a mai fiatalokról, de szerencsétlenségemre a történetek sorának még közel sem volt vége. Ahhoz képest, hogy iskolás fiatalokról, középiskolás fiatalokról beszélünk, nagyon furcsa, hogy már ennyire megy a kocsmázás. Persze mi se voltunk szentek negyedikben, mikor már nagyon sok lyukas óránk volt érettségi előtt, mi is ittunk okosságokat, de nem ilyen mennyiségeket, mint amik a történetben elhangzottak, még ha azok a történet miatt túlzásnak is tűnnek.

Szóval a két srác nagy lelkesedéssel mesélte a lánynak, hogy hát ők elég gyakran iskola után mennek a kocsmába inni, mint ha erre büszkének kellene lenniük, ezzel próbáltak imponálni a lánynál. Sőt, az alfa-hím pont azt mesélte, hogy egy alkalommal, iskola előtt, éhgyomorra egy Jagerrel és egy sörrel indította a napját, majd úgy ment be a suliba, aztán suli után irány a kocsma. Ott megint éhgyomorra két sör. Na persze a történet csattanója sem maradhatott el, hogy mondta a haveroknak, hogy nem jó éhgyomorra ennyit inni, és azzal a lendülettel a hányása beterítette az egész asztalt. Romantikus a történet, nem de? Én is pont így szoktam udvarolni a lányoknak. Több apró történet is előkerült baracklopásról, vagy, hogy Kelenföldön háztetőre másztak fel, ahol piromán hajlamaikat élhették ki, és gyújtogathattak. Szóval ehhez hasonló, kis történetekkel szórakoztatták a lányt. Hogy neki ez tetszett-e, azt nehéz kideríteni, mert mosolygott ugyan, de hogy valójában mit gondolt a két srácról, azt már nem tudni.

A másik srác, legyen ő a béta-hím, ő is hasonló történetekkel szórakoztatta lányt. Látszott rajta, hogy neki ténylegesen tetszett a lány. Próbált testi kontaktust is kezdeményezni, de ez mindig kudarcba fulladt, mert vagy nem merte megérinteni a lányt, vagy csak annyira futotta, hogy a kezét a vállára tette, és ennyit mondott hozzá: „látod, mi ilyen srácok vagyunk, tudunk mi élni”. Mint ha a részegedésre, a hányásra, a gyújtogatásra lenne szüksége a lánynak, bár ebben a társadalomban már nem tudom eldönteni, hogy ki mit akar. Szerintem az emberek többsége se tudja.

Vicces volt az a jelenet is, mikor azt ecsetelték, hogy mit akar a béta-hím, mármint a lánnyal kapcsolatban. Magára a teljes jelenetre nem emlékszem, de a lényeg az volt, hogy az alfa-hím beszólt a „barátjának”, hogy tudjuk, hogy Te mindent akarsz, félre érthetetlenül a lányra célozva. Persze erre a béta-hím le is kevert egy pofont az alfa-hímnek, a teljesség kedvéért.

Bevallom őszintén, azért amellett, hogy szánakozom az ilyesmin, mindig lenyűgözve nézem, hogy hova fajult el a társadalmunk. Hogy romolhatott, hígulhatott fel ennyire a fiatal generáció. Nem mondanám magamat öregnek persze, hiszen még a 30. évemet sem töltöttem be. Viszont úgy érzem, hogy a mai 16-20 évesek már nagyon züllöttek lettek. Ez persze szerintem a társadalom, a globalizáció hibája. Azoké a szülőké, akik hagyják, hogy a gyerekük nevelés nélkül nőjenek fel, a gyerekek a médiából, internetről, és egymástól tanulják el a hülyeséget úgy, hogy nincs semmilyen szülői, vagy tanári kontroll, hiszen manapság a tanároknak nincs joga a gyerekneveléshez.

Vajon mi is az, hogy Élet? Szerintem a mai világban oly kevésre értékelik ezt a szót. Élet. Mikor felszállok a buszra vagy a metróra, akkor mindig megfigyelem, hogy kevés embert látok mosolyogni, és ha belegondolok, akkor jó magam is hasonló cipőben járok. Ma Magyarországon, valahogy keveset mosolyognak az emberek, nem értékelik az Élet apró egyszerűségeit. Pedig az Élet egy elég törékeny dolog, ami ráadásul nem tart örökké. Most én is felteszem a következő kérdést, amit Mystery is feltesz a könyvében, a Mystery Method: The Venusian Arts-ban. Hány napot él egy ember? Több tízezret? Százezret, vagy talán egy milliót? A válasz sajnos elég lehangoló. Egy átlagos élet nem éri el a harmincezer napot sem. Én jelenleg 9770 napos vagyok. Harmincezer igaz, hogy még messze van, de jelenleg most élem a fénykoromat. Statisztikák szerint, egy férfi 26 éves korában a legvonzóbb, legkelendőbb. Szóval én elhatároztam, hogy élni fogok. Élni fogok, mert rájöttem, hogy várni a csodára veszélyes.

Sajnos ehhez kellett egy tragikus esemény is, ami most tényleg elgondolkoztatott azon, hogy mi is az, hogy Élet. Harmincezer nap, de vajon megéljük? Egy barátom, kit nem ismertem azért olyan jól, de szoktam Vele beszélgetni, játszottunk együtt párszor Counter-Strike-ot, World of Warcraft-ot az interneten, söröztünk is együtt, hű kritikusa volt a zenéimnek, nem félt megmondani igaz véleményét, hogy mi rossz benne, és mi jó. Tehetségesen rajzolt, iszonyatos érzéke volt hozzá, tényleg nagyszerű képeket tudott alkotni. Emlékszem azokra a rajzokra, amiket az után mutatott, hogy elvégzett egy tanfolyamot is. A javulás szemmel látható volt. Szeretett viccelődni, humora páratlan volt, sportolt rendszeresen, élte az Életét. Boldog, családos ember volt, bár én nem ismertem személyesen se a feleségét, se a fiát, de mutatott videót a kis krapekről. Boldognak láttam Őket a videón. De a sors kegyetlen és kiszámíthatatlan számunkra, az Élet törékeny. A sok boldogság ellenére az események mégis úgy alakultak, hogy a barátom rákos lett. Leukémiás. Egy évig küzdött az Életért, hogy továbbra is boldogan élhessen együtt a családjával, hogy lássa felnőni a fiát, hogy lássa, mikor először iskolába megy, hogy apai tanácsokkal lássa el, mikor először szerelmes lesz, megérje azt, hogy egyszer fia is találjon magának egy olyan lányt, akit feleségül vesz, és hogy abból a szerelemből unoka szülessen. Küzdött azért is, hogy feleségével továbbra is együtt maradhasson, hogy boldogan éljenek együtt jóban és rosszban, hogy akár fiának édestestvére születhessen, hiszen örök hűséget fogadtak egymásnak. Ezekért küzdött, és mindig optimista volt. Egy blogot vezetett, ahol barátainak mindig beszámolt az állapotáról. Már a blog címe is azt súgta, hogy ő ÉLNI szeretne. „Sage meggyógyul. Most kicsit beteg, de ez mindjárt másképp lesz”. Ez volt a blog címe, ezt olvashattuk tőle. Ma 10644 napos lenne. 19356 nap, amit még élhetett volna. De végül a rák legyőzte. Egy fiatalembert, akinek ott volt a családja. És mégis ez történt. Itt hagyott hátra egy asszonyt, egy fiút, akikről el se tudom képzelni, hogy most mit érezhetnek, talán még a fia csak furcsállja a helyzetet, hogy hol van apu, de a feleség kétségbe esését átérezni szinte lehetetlen. Itt hagyta szüleit is. A szülőket, mikor normális esetben a szülőknek kellene távozni előbb az Életből, mint sem a gyereknek. Az Ő érzelmeiket is átérezni lehetetlen. Itt hagyta a barátokat is, itt hagyta a csapatát, akikkel floorball-ozott, itt hagyta kollégáit, személyes tárgyait, hátra hagyott mindent. Nem önként, hanem mert az események így alakultak. És ez lehangoló. Lehangoló az is, hogy egy ilyen tragikus esemény kell ahhoz, hogy az ember rájöjjön, hogy milyen értékes az Élet!

Az Élet, amit egyesek eldobnak maguktól, ahelyett, hogy küzdenének érte, hiszen lássuk be az Élet szép, az Élet csodálatos tud lenni. Vannak rossz pillanatok is ugyan, de ez hozzátartozik, az Élet velejárója, amit el kell tudnunk fogadni. De akkor is az Életben annyi csodálatos dolog van. Már csak az csodálatos, ha egy nyugodt, csendes kis réten végig sétálhatok, és közben hallgathatom a madarak hangját, hisz maguk is az Életről dalolnak. Minden apró nesz, ami réten hallható, a szél fúvása, a bogarak muzsikája, mind az Élet szépségét hirdeti. Ezek a hangok, szagok, illatok, fények és ízék, valamint érzések, mint ahogy végig simítom a tenyeremmel a hosszabb fűszálakat, ezek mind az Élet! Ami egy csodálatos dolog szerintem. Az ember ne féljen Élni! Mert lehet, hogy holnap megtudja, hogy mindennek vége lesz. Mert elüti egy autó, vagy, mert autóbalesetet szenved. Meg tudja, hogy beteg, ami ellen nincs gyógymód. Szívroham, villámcsapás, szélütés bármi. Az Élet törékeny. Ezen én most biztos változtatni fogok. Jövő héten már biztos eljárok kettlebellezni, nem várok tovább azzal, hogy végre elérjem a 80kg-t, hogy nehogy más nő azt tudja mondani, hogy hát majdnem vastagabb vagyok nálad. Mivel szeretem a színházat, ha kell egyedül, de akkor is el fogok járni többet előadásokra. Most szombaton szerintem mindenképpen elmegyek bátyámékkal lovagolni is, legalábbis megnézni, hogy milyen. Jövő hétvégére szorgalmazni fogom egy barátom ötletét, hogy menjünk le Visegrádra kerti partizni, vagy éppen menjünk át hozzájuk Érdre, hogy még több időt lehessünk együtt, mint barátok. Gyakrabban fel fogom hívni egy másik barátomat is, hogy kell-e majd neki segítség az esküvőre, vagy egyáltalán venni fogom a fáradtságot, hogy megismerjem a barátait. Elvégre mégis csak én leszek a tanúja az Élete egyik legnagyobb pillanatában, ráadásul gimiben az egyik legjobb barátom volt. Mindezeket azért fogom megtenni, hogy jól érezzem magamat, mert ez a legfontosabb. Más nem számít, mert az Élet szép, de ugyanakkor nagyon törékeny. Nem fogok most már félni dolgoktól, nem leszek többé gyáva. Ez nem azt jelenti, hogy vakmerőn mindent bevállalok, de nem leszek tesze-tosza, mert az Élet túl rövid ahhoz, hogy csak úgy elpocsékoljam. Túl rövid ahhoz, hogy bárki más is elpocsékolja az Életét.

„A halálban az a legelviselhetetlenebb, hogy utána is zavartalanul folyik az élet.” – Balla D. Károly