A következő monológ jut most eszembe, ahogy gondolkozom azon, hogy vajon a kedves Barátnőm miért is szakított velem, hiszen nem tudja megmondani, hogy miért történt, hiszen szeretett, szerelmes volt belém, és most mégis, ilyen rövid idő alatt azt mondta, hogy ennyi elég. Vagy egy ügyes színjáték tanuja lehettem, vagy pedig egy bolond buta éretlen lány karjaiba keveredtem, és elhittem a szavait. Pedig Ő se tökéletes, megannyi hibával rendelkezik, persze sok jó tulajdonsága mellett. De miről is szól valójában a szerelem és a párkapcsolat? Nem arról, hogy valakit a hibáival és a jó tulajdonságaival együtt elfogadjunk? Hiszen kompromisszumokat kötünk az életben folyamatosan, nem erről szól a párkapcsolat is? A tiszta külső, fizikai vonzódás nem elég a szerelemhez, az még csak csupán szex lenne. Már pedig én a szexet valahogy nem bírom elképzelni bizalom, és szerelem nélkül. Most nevessenek ki páran, de ez nekem akkor se megy. Az olyan, olyan túl érzelemmentes. Két darab hús egymásra fekszik, összekapcsolódik és ösztönnel keresik azt, ami a másiknak és legfőképpen saját maguknak jó fizikailag. Viszont az érzelmeire ilyenkor teszünk magasról, nem azért csináljuk, hogy neki jó legyen, hanem azért csináljuk, hogy nekünk jó legyen. Szerelemből ez teljesen más.

De térjünk vissza az előző felvetésre, hogy mi is az, hogy szerelem, mitől lesz szerelem a szerelem. Ez egy nehéz kérdés, sokan nem tudják megfogalmazni. Én azért most megpróbálom. Nyers definicóval leírva szerintem a szerelem az, mikor valaki iránt olyan igaz barátságot érzek, mint a legjobb barátom iránt, hogy bármit megtennék érte, bármikor ugranék ha Ő kéri, még akkor is, ha az nekem bizonyosan nem is jó, de tudom, hogy Ő a barátom, és Ő is megtenné ugyan ezt értem. Ez ugye az igaz barátság definíciója, hogy lesz ebből szerelem? Hogy ha egy ilyen személy iránt még fizikai vonzódást is érzek, akkor bizonyára bele fogok szeretni. Hiszen Ő az igaz barátom, de ráadásul még szép is, és vonzódok hozzá, egyszerűen innentől kezdve nem tudunk elszakadni az illetőtől. Mindig rágondolunk, hogy mi van Vele, féltjük Őt, nem szeretnék elveszíteni. Ez a szerelem.

A Barátnőm nem látja így. Ő azt mondja, most is vonzódik hozzám, és barátként még tisztel és szeret is, viszont nem érzi azt a pluszt, nem érzi már a szerelmet. Én azt mondom, ez butaság, csak nem tudja megfogalmazni, hogy mit érez. Ez persze a nőknek soha nem is ment, elnézést kérek a hölgy olvasóktól. Úgy érzem, hogy Ő csak azért volt belém szerelmes, mert nem volt senkije egy jó ideje. Nem belém, hanem a szituációba volt szerelmes. Jött egy férfi, akit meghódíthatott, majd idővel rájött, hogy Ő nem is ezt akarta, Ő még szabadon akar élni, vagy mert nem érzett engem tökéletesnek. Pedig milyen felejthetetlen élményeket éltünk át együtt, amit Ő is érzett, Ő is látta, hogy én jó vagyok hozzá. Nem is értem. Pedig Ő aztán egy olyan nő, akit nagyon nehéz betörni. Ő egy kedves aranyos lány, akinek a mosolya olyan gyönyörű, ha éppen megvillantja, hogy rögtön meglágyul az ember szíve. De ugyanakkor önző is, önző, mert igyekezett mindig saját maga kedvében járni. A mosolyt se lehetett mindig látni, elég gyakran nyűgös volt, hisztis. Bár Ő maga azt állította, hogy nem szokott hisztizni (minden lány ezt állítja), valójában mikor nyűgös volt, akkor mindenbe bele tudott kötni. Ha megsértődött, tudta, hogy esetleg jogtalanul túlozza el, de azért eltúlozta mégis. Nekem ezek azonban nem számítottak, mint az sem, hogy tudtam, hogy nem Ő a tökéletes szépség. Hiszen a szépség relatív, minden egyén másban látja a szépséget. A szépség nem ott kezdődik, hogy valakinek milyen színű a haja, a szeme, az ajkainak a vonala milyen formát alakít, hogy a bőr milyen puha és selymes, hogy a keblek alakja milyen, hogy a csipő elég széles-e vagy sem, hogy a combok kellően hosszú kecsesek-e, mert ezek mind-mind egyéni meglátástól, és legfőképpen érzelmektől függnek. A barátnőm se volt az a megtestesült szépség, én ugyanakkor örültem, mikor végig simogathattam a haját, és közben a barna szemeibe nézhettem. Tucat más barna szemű lány van még a világon, de az Ő tekintete számomra a nyugalmat jelentette, ha belenéztem, akkor valahogy mindig megnyugodtam. Az ajkai, a mosolya, ahogy rám mosolygott mindig kellemes melegséggel töltötte el a szívemet, és a csókja édes volt, és nyílván azért mert szerelmes voltam, illetve vagyok belé, azért olyan édes, mert ilyen érzelmeket táplálok iránta. A bőre tapintása, az illata. Ezek mind azért olyanok, mert én szeretem Őt, nem azért selymes a bőrének a tapintása, mert hogy olyan tökéletes valakinek a bőre, hanem az érzelmi töltettől, az érzelmi fűtöttségtől. Szóval a szépség relatív, és nagyon sok függ itt is az érzelmektől. Lehet egy férfi izmos és széptestű, ha egyszerűen a nő undorodik hozzáérni, mert mondjuk az adott férfiról tudja, hogy egy féreg.

Szóval én minden hibája ellenére szerettem Őt, sőt, most is szeretem, de a bizalmam megrendült. Mint barát se feltétlenül tudok megbízni benne. Ha egyszer kijátszotta az érzelmeimet, akkor miért ne tudná megtenni mégegyszer, mint barát. Így ez a kérdés nagyon, nagyon nehéz. Holott tudom, hogy ha azt mondaná, hogy próbáljuk meg újra, akkor belemennék. Persze ezúttal jóval óvatosabban, félve, hogy megint ugyan olyan hamar vége lenne, mint az előző alkalommal. De vajon megérné?