Vajon mi is az, hogy Élet? Szerintem a mai világban oly kevésre értékelik ezt a szót. Élet. Mikor felszállok a buszra vagy a metróra, akkor mindig megfigyelem, hogy kevés embert látok mosolyogni, és ha belegondolok, akkor jó magam is hasonló cipőben járok. Ma Magyarországon, valahogy keveset mosolyognak az emberek, nem értékelik az Élet apró egyszerűségeit. Pedig az Élet egy elég törékeny dolog, ami ráadásul nem tart örökké. Most én is felteszem a következő kérdést, amit Mystery is feltesz a könyvében, a Mystery Method: The Venusian Arts-ban. Hány napot él egy ember? Több tízezret? Százezret, vagy talán egy milliót? A válasz sajnos elég lehangoló. Egy átlagos élet nem éri el a harmincezer napot sem. Én jelenleg 9770 napos vagyok. Harmincezer igaz, hogy még messze van, de jelenleg most élem a fénykoromat. Statisztikák szerint, egy férfi 26 éves korában a legvonzóbb, legkelendőbb. Szóval én elhatároztam, hogy élni fogok. Élni fogok, mert rájöttem, hogy várni a csodára veszélyes.
Sajnos ehhez kellett egy tragikus esemény is, ami most tényleg elgondolkoztatott azon, hogy mi is az, hogy Élet. Harmincezer nap, de vajon megéljük? Egy barátom, kit nem ismertem azért olyan jól, de szoktam Vele beszélgetni, játszottunk együtt párszor Counter-Strike-ot, World of Warcraft-ot az interneten, söröztünk is együtt, hű kritikusa volt a zenéimnek, nem félt megmondani igaz véleményét, hogy mi rossz benne, és mi jó. Tehetségesen rajzolt, iszonyatos érzéke volt hozzá, tényleg nagyszerű képeket tudott alkotni. Emlékszem azokra a rajzokra, amiket az után mutatott, hogy elvégzett egy tanfolyamot is. A javulás szemmel látható volt. Szeretett viccelődni, humora páratlan volt, sportolt rendszeresen, élte az Életét. Boldog, családos ember volt, bár én nem ismertem személyesen se a feleségét, se a fiát, de mutatott videót a kis krapekről. Boldognak láttam Őket a videón. De a sors kegyetlen és kiszámíthatatlan számunkra, az Élet törékeny. A sok boldogság ellenére az események mégis úgy alakultak, hogy a barátom rákos lett. Leukémiás. Egy évig küzdött az Életért, hogy továbbra is boldogan élhessen együtt a családjával, hogy lássa felnőni a fiát, hogy lássa, mikor először iskolába megy, hogy apai tanácsokkal lássa el, mikor először szerelmes lesz, megérje azt, hogy egyszer fia is találjon magának egy olyan lányt, akit feleségül vesz, és hogy abból a szerelemből unoka szülessen. Küzdött azért is, hogy feleségével továbbra is együtt maradhasson, hogy boldogan éljenek együtt jóban és rosszban, hogy akár fiának édestestvére születhessen, hiszen örök hűséget fogadtak egymásnak. Ezekért küzdött, és mindig optimista volt. Egy blogot vezetett, ahol barátainak mindig beszámolt az állapotáról. Már a blog címe is azt súgta, hogy ő ÉLNI szeretne. „Sage meggyógyul. Most kicsit beteg, de ez mindjárt másképp lesz”. Ez volt a blog címe, ezt olvashattuk tőle. Ma 10644 napos lenne. 19356 nap, amit még élhetett volna. De végül a rák legyőzte. Egy fiatalembert, akinek ott volt a családja. És mégis ez történt. Itt hagyott hátra egy asszonyt, egy fiút, akikről el se tudom képzelni, hogy most mit érezhetnek, talán még a fia csak furcsállja a helyzetet, hogy hol van apu, de a feleség kétségbe esését átérezni szinte lehetetlen. Itt hagyta szüleit is. A szülőket, mikor normális esetben a szülőknek kellene távozni előbb az Életből, mint sem a gyereknek. Az Ő érzelmeiket is átérezni lehetetlen. Itt hagyta a barátokat is, itt hagyta a csapatát, akikkel floorball-ozott, itt hagyta kollégáit, személyes tárgyait, hátra hagyott mindent. Nem önként, hanem mert az események így alakultak. És ez lehangoló. Lehangoló az is, hogy egy ilyen tragikus esemény kell ahhoz, hogy az ember rájöjjön, hogy milyen értékes az Élet!
Az Élet, amit egyesek eldobnak maguktól, ahelyett, hogy küzdenének érte, hiszen lássuk be az Élet szép, az Élet csodálatos tud lenni. Vannak rossz pillanatok is ugyan, de ez hozzátartozik, az Élet velejárója, amit el kell tudnunk fogadni. De akkor is az Életben annyi csodálatos dolog van. Már csak az csodálatos, ha egy nyugodt, csendes kis réten végig sétálhatok, és közben hallgathatom a madarak hangját, hisz maguk is az Életről dalolnak. Minden apró nesz, ami réten hallható, a szél fúvása, a bogarak muzsikája, mind az Élet szépségét hirdeti. Ezek a hangok, szagok, illatok, fények és ízék, valamint érzések, mint ahogy végig simítom a tenyeremmel a hosszabb fűszálakat, ezek mind az Élet! Ami egy csodálatos dolog szerintem. Az ember ne féljen Élni! Mert lehet, hogy holnap megtudja, hogy mindennek vége lesz. Mert elüti egy autó, vagy, mert autóbalesetet szenved. Meg tudja, hogy beteg, ami ellen nincs gyógymód. Szívroham, villámcsapás, szélütés bármi. Az Élet törékeny. Ezen én most biztos változtatni fogok. Jövő héten már biztos eljárok kettlebellezni, nem várok tovább azzal, hogy végre elérjem a 80kg-t, hogy nehogy más nő azt tudja mondani, hogy hát majdnem vastagabb vagyok nálad. Mivel szeretem a színházat, ha kell egyedül, de akkor is el fogok járni többet előadásokra. Most szombaton szerintem mindenképpen elmegyek bátyámékkal lovagolni is, legalábbis megnézni, hogy milyen. Jövő hétvégére szorgalmazni fogom egy barátom ötletét, hogy menjünk le Visegrádra kerti partizni, vagy éppen menjünk át hozzájuk Érdre, hogy még több időt lehessünk együtt, mint barátok. Gyakrabban fel fogom hívni egy másik barátomat is, hogy kell-e majd neki segítség az esküvőre, vagy egyáltalán venni fogom a fáradtságot, hogy megismerjem a barátait. Elvégre mégis csak én leszek a tanúja az Élete egyik legnagyobb pillanatában, ráadásul gimiben az egyik legjobb barátom volt. Mindezeket azért fogom megtenni, hogy jól érezzem magamat, mert ez a legfontosabb. Más nem számít, mert az Élet szép, de ugyanakkor nagyon törékeny. Nem fogok most már félni dolgoktól, nem leszek többé gyáva. Ez nem azt jelenti, hogy vakmerőn mindent bevállalok, de nem leszek tesze-tosza, mert az Élet túl rövid ahhoz, hogy csak úgy elpocsékoljam. Túl rövid ahhoz, hogy bárki más is elpocsékolja az Életét.
